Tegnap itt voltak az ausztrálok. Nem értettem az egész projekt lényegét, különösen akkor, amikor kiderült, hogy koncertműsoron tartják a tíz perces darabot, amit nekem másfél órán át kellett próbálnom. Ez teljesen ellentmond annak a szemléletnek, amit az évek során olyan nehezen, de lassan eredményesen kezdek megtanulni. Lehető legorganikusabban csak annyit próbálni, amennyi szükséges, csak annyi instrukciót adni, ami elkerülhetetlen a fejlődés érdekében. A profi muzsikus nem kíváncsi a sztorikra, beéri minimális eszmei háttérismerettel, neki egyedül az fontos, hogy mestersége gyakorlásában segítsék mozdulatokkal, előadói kisugárzással. Na és akkor most itt romokba kell döntenem egy kész produktumot, hogy újra összerakjam.
Aztán kiderült, hogy az ügyfél is vaktában tapogatózik, mire azt javasoltam, a saját karmester dirigálja el a művet, és aztán adja át nekem a terepet. Jó ötlet volt. Remek betanítás volt, de a hiányos hangszertudásuk, éretlenségük folytán az egész csak egy betanult cirkuszi produkció volt. Én meg elővettem amatőr múltam tapasztalatait, és vicceltem nekik, és táncoltam és mesét mondtam az Amerikába szakadt Dvorakról. És végül is a másfél óra olyan kevés lett, mintha csak öt perc lett volna. Nagyon aranyosak voltak, figyeltek, és bár halál kimerültek, mégis csillogott a szemük.
A délután koncert kissé álmatag volt, nem bírtam az ebédtől magamhoz térni, meg talán ők is fáradtabbak voltak, az ötödik taktusban az oboák valami olyan hamis hangot produkáltak, amit azt a benyomást keltette, mintha direkt kigyakorolták volna így, és ettől elvesztem. De nem ez volt az izgalmas, sokkal inkább a délelőtti szeansz. A vacsorán egy csomó gyerek odajött és kedveseket mondott, valamint összehaverkodtam az ausztrál szervezőkkel, és elkezdtük egy lehetséges együttműködés terveit vázolni. Persze sok reményt nem fűzök hozzá, mire hazaérnek, már kialusszák a jelenlegi lelkesedést.
