Totálisan egyedül.
Az embernek az első reakciója valamiféle intellektualitásba és álszent barátságosságba burkolt gyűlölet. Aztán elgondolkozom azon, kit is gyűlölnék. És elmegy az egésztől a kedvem. Mert ő sem gyatrább, mint én. Ő sem hatalmasabb, legfeljebb ideig-óráig. És mindaz, ami gyűlöletem tárgya lehet benne, én bennem ugyanúgy megvan. Akkor minek hát?
Bence még mindig nem ért ide. Van ebben valami humoros, bár néha marhára bosszankodom miatta. De szeretem Bencét, ugyanaz nekem, mint húsz éve, mikor megmutatták a kórházban, és többször el kellett ismételniük a nevét, mert még annyira új, volt, hogy van egy gyerekem, hogy egyszerűen nem hallottam meg. No, meg most biztos marhára bántja, hogy így elbénázta ezt a két napot, akkor meg hogyan haragudhatna rá az ember?
Vasárnap délelőtt, lélek sincs az épületben, kánikula, megy a Nightwish esti imája, és nekiálltam összerámolni a szobámat. Három év anyaga a kezeim között, és olyan furcsán vallanak a tárgyak, hordoznak valami befejezetlen jövőt - jó kis igeidő-kreáció -, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar fel kell számolnom őket. Mégsem fáj. Inkább valami nosztalgikus, hálával teli öröm. Kicsit szomorú öröm persze. De az az öröm, amelyik nem szomorú egy kicsit, az vagy ezredmásodpercig tart, vagy úgy rongálja a lelket, akár cukor a fogakat.
Szeretek elmenni. Lezárni. Befejezni. Újrakezdeni. A napi robotba annyira elfárad a reflexiónk, hogy nem látjuk a fától az erdőt: mi a fenének vagyunk egyáltalán, mik is a mi csoda nagy metafizikai dimenzióink. Persze jól van ez, nem a mindent látás a lényeg, hanem, az, haladjunk a célunk felé. Mégis jó ez a kényszer-összegzés, minden tiszta lesz, az ember megbocsát. Másoknak is, és valahogy magának is. Megéli a közhelyet, hogy semmi sem olyan fontos, mint ahogy érezzük. Pontosabban arra, hogy egészen más a fontos, mint amit köznapjainkban érzünk.
Milyen lesz a halál?
Mint amikor felszáll a repülőgép, elvesztjük lábunk alól a talajt, ami egész éltünkben a legfőbb evidencia.Dübörögnek a motorok, decibel-túltengés, mégsem kellemetlen, csupán arra jó, hogy elveszítsük megszokott akusztikai környezetünket, és a gép gyorsulni kezd. Ismét valami új élmény, azt hogy a Föld, amin állunk, sok ezerrel forog alattunk, születésünk pillanatától megszoktuk. A taxi gyorsulása, amikor extra borravalót ígértünk a sofőrnek, mert sietünk, szintén csekély ehhez a hatalmas tömeg brutális gyorsulásához képest. Torkunk a gyomrunkban, gyomrunk a torkunkban, és közben az a megrendítő érzés, hogy mindez jó, mindez százszor kipróbált, mindez a mi érdekünkben történik, s mégsem mi tesszük. Aztán elemelkedik a gép. Valami megszakad. Lábunk alatt már nem a hatalmas Földgolyó, csupán a folyosó műanyag burkolása. Repülünk. Elérhetetlenek vagyunk és láthatatlanok.
Ennek az útnak a 8000 méteres magasságából már nincs visszatérés. De várnak rád. Olyanok, akiket szerettél, és olyanok, akik szerettek téged. És vár az, aki mindig is szeretett, mielőtt lettél volna, mielőtt valami is megvalósult volna ebből a kacifántos Világmindenségből, vár egy fénylő Valaki, akinek humora van, aki előtt nincs feszengés, aki megmutatja, mi az a határ, amit képes vagy befogadni a mindig vágyott boldogságból.
Hát ez a nap meredeken kanyarog. Minden félóránként változik, s közben ülök az irodámban, és leszámítva azt, hogy egy csomó levéladósságomat törlesztem, az égvilágon semmit sem csinálok. Magyarán minden eltervezett program sorra eltanyázik. Most majd valamikor jön Bence, eszünk valamit és tanulunk estig.
Utolsó előadásaimat nyomom, nemcsak az évad értelmében, hanem egyáltalán. Különös érzés, elfog valami emelkedett szomorúság, bármennyire nehéz volt sokszor, alapjában jól éreztem magamat itt. Mindig ilyennek képzelem el a meghalás pillanatait: megkönnyebbülés, tudjuk, hogy odafent már nem szorít a cipő, nem marja a sav a gyomrunkat, és nincs a szomszéd, aki olyan kellemetlenül néz, amikor találkozunk. Persze a zenekar is elnézőbb, tudják, hogy nincs sok hátra velem, és azt is tudják, hogy akik jönnek, azok sem lesznek leányálom. A végén még szép lesz a búcsú? Na, azt azért nem hinném. Legfeljebb nem lesz ordenáré. Igazából nem haragszom rájuk. Az indulataim csupán a kisgyereké, aki nem tanulta még meg, hogy nem az övé az egyetlen érdek a Világegyetemben.
Nyár van. Meleg. Az épületben alig lézeng valaki a próbálókon kívül. Milyen gyatra volt a tavalyi tavasz. Csupa eső, szürke égbolt, didergős hideg. Idén esik is, de szakmányban süt a nap (lehet ezt a kifejezést itt használni???), és az időjárás valamiféle gazdag és kiengesztelődött Istenállapotot sugall.
Tegnap előadás alatt felvillant bennem a gondolat, hogy az articsókák nem nagyon fejlődnek. Kettő vitézül nő ugyan, de a többi csak vegetál. Mi lesz, ha így maradnak? Lehet, hogy túlzó a gondoskodásom? Mindenesetre ma nem fogom locsolni őket, nem is tudnám, hisz nem vagyok otthon.
Tegnap reggel meg mit csináltam? Fene tudja hogyan, előző este bevillant, hogy valamit kéne csinálni a zöld diókkal. Tavasszal úgyis elégettem egy nagy kosárnyi régit, szóval a család nem eszi az eszmei lelkesedés mértékében a diót. Dorka tör néhányat a ház előtt, aminek a héjmaradékait aztán hetekig bámulhatjuk, de valójában nem vagyunk komoly diófogyasztók. Dió viszont van dögivel. Hát kerestem a neten egy csomó receptet, és tegnap reggel leszedtem 240 szemet. A preparálásban kicsit csaltam, meglátjuk, hogy mi lesz a hatása. Mindegyik recept azt írja, hogy miután a két szélét kicsit lemetszettük, be kell szúrkálni és úgy vizbe tenni. Nos, én az első 20-30 szemet beszurkáltam, de az annyira macerás volt, hogy a többit egyszerűen kettévágtam. Közben azon morfondíroztam, hogy biztos nem véletlen, hogy szurkálni kellene. De még tanulnom kellett Bencével, és utána utaznom. Majd kiderül. Lehet belőle likőrt csinálni - micsoda gagyi, mindig megmosolygom, amikor ilyen fajta házi készítésű löttyökkel traktálnak vendégségben, mi ez egy jó Unicumhoz, vagy Schott Whiskyhez képest, most meg én is gyártok:) Ezen kívül lehet belőle befőttet csinálni, na, az sem nagy szám, de ez az enyém lesz, ergo nagyon szeretni fogom:)
Az emberi élet méltó és teljes megélése csak számos különféle feltétel teljesülése esetén lehetséges. A morális alapokon nyugvó jogrend biztosítja a társas lét azon szabályait, melyek híján nagyobb távlatokban szemlélve az egyén személyisége torzul, szétesik. A munka jogának és a tisztességes megélhetés biztosítása mellett az embernek harmóniában kell élnie környezetével, nem szabad a gyarmatosítók módjára felelőtlenül és önző módon azt kizsákmányolnia, hanem tisztelettel és hálával okosan kell felhasználni javait. Az emberi tevékenységek közül kiemelkedik a művészi alkotás, amely során az ember a transzcendens iránti vágyódása ötvöződik a környezetre fogékony realitásérzékével, s a kettő valami egészen sajátos ötvöződésben elégül ki. A művész tekintete a végtelenbe néz, miközben egy pillanatig sem feledkezhet meg alkotása anyagának realitásáról.
A nyugati kultúrában a két ágazat, művészet és környezeti nevelés egymással ellenkező tendenciát mutat. A művészet hosszú évszázadok virágzó fejlődése után mintha válságban lenne tükrözve civilizációnk hanyatló állapotát. A környezeti nevelés új, dinamikus tevékenysége a jelenkor emberének. Mintha az elmúlt 2-3 évszázad iparosodással járó felelőtlen magatartását igyekezne kissé megkésve jóvátenni. Míg az elit művészet egyre inkább egy szűk szakmai kört képes csak megszólítani, a környezeti nevelés olyanok számára is hangsúlyos helyre kerül, akik a korábbi évtizedekben a nyugati ember környezet pusztító életét élték a legteljesebb magától értődőséggel. Ezzel együtt a művészet iránti igény a szórakozási vággyal együtt jelentős a mai társadalomban is.
Megint a kert és megint a munkahelyi krízis: a szokásos nóták.
Egyenlőre egy tő paprika kivételével, amit ikernek ültettem egy másikkal, minden életben van. Kérdéses még a kisebb cserépbe helyezett amortizált articsóka sorsa, amely nem mutat se élet-, se haláljelet:) Zöldborsó kezdi elérni végső méretét, csak a kis bogyóknak kell benne még duzzadni, egy paradicsom is van már, igaz kissé zöld és kissé rosszul tagolt. Komposztba is került egy articsóka, aminek a jövője még szintén kérdéses, de bizakodom.
Tanulok Bencével, aminek két megkérdőjelezhetetlen eredménye máris van. Azt érzem, hogy ebben a ránk jellemzően kissé tutyi-mutyi munkában nagyon összejövünk egymással. Másrészt újra elevenedik ifjúkori tudásom, és ez az elmúlt évtizedek tapasztalatával vegyülve hihetetlenül érdekes kompozitot alkot. Tulajdonképpen jó dolog tanítani. Persze csak akkor, ha a tanonc legalább annyira tehetséges, és bájos, mint Bence. Remélem, sikerül neki a felvételi, ha nem, jövőre biztos sikerülni fog, feltéve, hogy törelteln intenzitással hajtunk a következő évben.
Napjaim kellemesen telnek, nem tudom, mit értett Faludy a pokolbéli víg napokon, de valamit én is kezdek érteni alatta. Reggel elsőáldozás a kórussal, aztán ebéd Ritáéknál, ahol mindig nyugi van és béke, aztán itthon délután változatosság kedvéért a kert. Közben biztos lett a díszpolgárság, nagyon vicces, nem érzem magam elég öregnek és sokat éltnek hozzá, de hát az ember mindig azt kapja, amit kap, és nem azt, amit gondol, hogy kapnia kéne. Biztos, ami biztos, kiültettem a félig visszabontott komposzt tetejére az articsókát, amit Szomoron ajándékba kaptam, mondván, hogy annyira randa, hogy nem fogadnak el érte pénzt. Valóban elég lepukkant szegény - mind a három - de érdekes, hosszú levelei vannak, hasonlóak ahhoz, amelyet évekkel ezelőtt Tamás hozott a Praskatzból. Úgyhogy próba, szerencse. Most már megy a kert magától, ilyenkor szokott az jönni, hogy az ember hiperaktiviástól hajtva elkezdi felrúgni a kora tavaszi terveit és olyan változtatásokba fog, amitől végül minden felborul. Nagy a kísértés, hogy így tegyek én is most. Még van három articsóka-palántám, amit vagy megölök, vagy borítom a kitalált rendet.
Nem tudom, mi lesz velem. Tegnap eldőlt, hogy max egy évig maradhatok itt, de azt is csak mintegy kispadon, és igazából nem vagyok benne biztos, hogy októberben nem sütik-e majd ki, hogy ennyi volt az egy év, viszlát. Eddig valahogy nem izgatott a dolog. Pontosabban egyre apadó hullámokban izgatott csak. Most rámtört a gond. Valamit ki kell találnom, mert lehetetlen, hogy ne legyen keresetem. Legszívesebben a földet túrnám, és előadásokat tartanék bármiről, ami izgat, és ami azokat is izgathatja, akik hallgatnak. Bach: Die Kunst der Fuge, a szonáta-elv, az európai zeneesztétika alapja: a gergorián. Tudomis én, mennyi érdekes dolog van, amit érdemes átgondolni. Na jó, de ebből nem lehet megélni, világos.
Észrevétlenül kertész-napló lett a blogomból, vigyorogva látom. Még kiköltözésünk karácsonyán kaptam Csabitól egy gyönyörű könyvet csupa üres lapokkal, és abban vezettem a kert eseményeit. Fura volt fogalmazni: ültettem ezt-azt, kibújt ez-az, jó idő. Még a pápa halálát is belejegyeztem, mint fontos viszonypontot. Gyerekes fogalmazás, gyerekes téma. De jó visszalapozgatni, melyik évben mi volt a favorit, mikor volt tevékenységem a csúcspontján, és milyen volt az időjárás. Hát ezt a könyvet a munkahelyemen hagytam, amikor tavaly itt ültettem magokat, és sosincs velem, amikor kéne. Jó, hogy van ez a log, majd szépen mindent bemásolok, és így ez az év sem vész el a krónikák sorából.
Tegnap lement két Állami, délelőtt és délután, hát nem mondom, jóból is megárt a sok...
Reggel ismét a kertben voltam, kiültettem a hetedik articsókát, - ennyi még sosem volt - aztán tettem egy kísérletet, hogy a Marika néni által túlpakolt komposztot valahogy felszámoljam. Elég hamar rájöttem, hogy ez egy ülésben nem fog menni, mert az alsóbb rétegeknek előbb ki kell száradniuk. Hát leszedtem vagy húsz centit, aztán gyomlálgatam és legelésztem a tekintetemmel.
Kettőkor találkozom Nagyon Okos emberrel, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. Bennem rengeteg a kérdés, nem tudom, akkor döntök-e jól, ha a józan eszemre hallgatok, vagy akkor, ha a vágyaimat engedem előtörni.
Hát így, kedves naplóm, még gyorsan diktálok néhány klasszikus harmóniát Bencének, aztán irány a város...
Ma kiültettem még egy articsókát és próbáltam kissé helyrepofozni a rettenetesen kiültetett zellert. A zeller nagyon fontos, lefagyasztott, vagy szárított levele a boldog években január végéig ellátta húsleveseim zellerigényét. És a végén ott lebegett a leves tetején a sok zellerfoszlány, amitől az egésznek valami jó kis falusias jellege lett.
Rájöttem egy dologra ma este az előadáson. Van a koncentráltságnak egy sajátos foka dirigálás közben. Ilyenkor az ember szilárdnak érzi maga előtt a teret úgy mellmagasságban kb 1 méter távolságig. Mint valami gömbölyű, láthatatlan valami. És a kezemmel ebben a sajátosan megkülönböztetett térben kavarok, forgolódom. Érdekes, hogy ha létrejön ez az erőtér, akkor ezt a zenekar is érzékeli, és egész kicsiben mutathatok bármit, leveszik.
Aztán eljön egy nap, amikor szinte semmi sem történik a kertben. A gyom nagyja kinn van, aprókat kell csak piszkálni, a fű relatíve rövid. A növényeket már-már a túllocsolás fenyegeti. Ilyenkor jön a szem munkája. A legelészés. Apró igazítások, és gyönyörködés, ahogy minden napról napra nő. Ez a tavasz leszámítva az almagyilkos fagyot, remek, süt a nap, néha kicsit esik: ideális.
Útban Győr felé Komáromban betértem az articsókás nőhöz, és vettem tőle valami egész különleges növényt. A neve most nem jut eszembe, a lényeg, hogy a levele elképesztő erős édesítő. NAgyon aranyos volt, elkezdtünk dumálni a kertről, növényekről, de aztán eleredt az eső, és mindenki ment a dolgára.
Annyira szép lett a kertem!
Reggel már nagy kerti munkákban voltam. Kigazoltam a hátsó sövény alatt, amitől a kert lényegileg kész lett. Gazoltam a veteményt is, és kifeszítettem egy negyedik drótot a zöldborsó támaszának. Kiültettem negyedik articsókát a garázs mellé, az ötödikre már nem futotta az erőmből, mert annyira sütött a nap, hogy szétzuhantam tőle. Végül a nagy konténeres articsókát kivittem a kertbe, szegény már nehezen bírta a párás kánikulát. Ja, ne felejtsem el, kiegyeltem a két balkonláda rukkolát is.
A vetéssel kapcsolatban idén azt a felfedezést tettem, hogy mértékkel kell szórni a magokat, mert különben kínos az egyelés, másfelől pedig elég mélyre kell ásni a magokat, mert különben sem jönnek sokkal hamarabb ki, de magasra kerül a növény súlypontja, és könnyen dől.
Csodálatos nap volt. Megmondtam nekik a véleményem, és meglepő módon 70%-kal jobbak lettek. Legalább figyeltek. Most még pofa sör és indulunk.
Zseniális könyvelőm telefonban végigvezetett a személyi adókészítés dzsungelbeli honlapján. Bár ő mindent tudott, és az adatok is pontosak voltak, fél órán át szöszöltünk, és mire a nyomtatáshoz érkeztem, az volt az érzésem, hogy ma már semmi emberi tevékenységre nem vagyok alkalmas. Elmegyek hát ebédelni. Az nekem úgysem emberi tevékenység.
Este meg Giovanni, remélem tegnapelőtt óta a kottaértési készsége a legénységnek sokat fejlődött. Mert azért mégiscsak illene néhány decibel különbséget tenni a játékban ha f, vagy ha p betű áll a kotta felett, nem? Arról nem beszélve, hogy a sfz nem azt jelenti, hogy kiírása pillanatától fogva a mű végéig zajosnak kell lenni. És még sorolhatnám.
Hogy mi vár rám, nem tudom. Hogy elfogadják-e majd kifogásként a vakságomat, a sok kárt, amivel már úgy születtem, vagy összevetve másokkal mégiscsak nagy gazembernek ítélnek, jelenleg eldönthetetlen kérdés. És egyáltalán. Lesz-e ott majd összevetés, vagy mindenki olyan magában áll majd, mint ha csak ő létezett volna a teremtésben? És vajon nem tűnik majd akkor délibábnak az Irgalom, amelyben annyira bíztunk? És vajon találtatik-e majd bennem egy cseppnyi abból a Jóságból, ami egyedüli jegy az Örök Boldogságra? És vajon akkor hogyan fogom látni életemet? A küszködéseket, a múló örömöket, a célokat és a nagy kapitulációkat?
Ha vendéglőbe megyünk, nonplusz ultra, mikor pisztrángot rendelünk. A pincér némi várakozás után gyönyörűen garnírozva kihozza a halat, és mi úgy érezzük, hogy a mennyekben járunk. Ülve. Amikor huszonévesen az akkori Jugoszláviában egy karthauzi kolostorban töltöttem egy hetet, valamelyik este pisztrángot adtak vacsorára. Nagy dolog, volt halastavuk, kifogták, megpucolták és megsütötték. Irtó finom volt. Mégis azt éreztem, nincs benne semmi különös, hogy pisztrángot eszem. Mert praktikus okokból kifolyólag hozták. Nem az én személyes választásom volt, amitől a föld urának érezhettem magam pillanatra, hanem a la menu, kis dolog, ha ez van, akkor ezt esszük. Vajon mi lenne, ha egész szezpnban a saját paradicsomomat ehetném? Valami hasonló? Ez terem, ezt esszük? És ettől már unalmas és kényszeredett az egész? Vagy maga a csoda? Mert az enyém? Mert az én kezem munkám kötődik minden falathoz? Nagy kérdés...
Bárkinek mondom korszakalkotó ötletemet, döbbenten hallgat. Udvariasságból nem mondja azt, hogy ez egy bődületes baromság. De a szeme, a hallgatása elárulja, hogy ezt gondolja. Most nem tudom, én vagyok-e valóban marha, vagy csak egyszerűen annyira elferdült a gondolkozásunk, hogy épp a legtermészetesebb a leginkább meghökkentő.
Persze ismerek költőt, aki erre adta a fejét, és az első évek dinamikus fejlődését depresszió váltotta fel, és el kellett adniuk az egész cuccot. Lehet, hogy ebbe is bele kell születnünk? Parasztnak születni kell? De hát ismerek olyan bölcs és derűs parasztokat, hogy azt gondolom, ez az életmód nem jelent szükségszerűen beszűkülést, és agymenést. Közben gyakorolnék is, mert bár sok melóval jár egy gazdaság, nyilván vannak üresjáratok. Meg olvashatnék, és kapcsolatba maradhatnék ismerősi köröm értelmesebb tagjaival. Ha máshogy nem, hát elhívhatnám őket disznóvágásra:)
Milyen lenne venni egy hatalmas birtokot valahol Közép-Magyarországon, tyúkot, kecskét, nyulat tartani, veteményt nevelni és élni abból, amit a Föld tízezer éve ad? A következő növényeket termeszteném:paprika, paradicsom, krumpli, kukorica, uborka, káposzta, cékla, padlizsán, cukkini, répa, tök, és természetesen articsóka. Fák: alma, szilva, körte, barack, dió, szelídgesztenye. Meg persze fűszernövények: petrezselyem, citromfű, zsálya, oregánó, méhbalzsam, kapor, köménymag. Ennyivel már szépen megélne az ember. Túrnám a földet, gyűjteném a tojásokat, esetleg fejném a kecskét. És legalább az én életemben helyrehoznám a nyugati ember évszázada tartó hatalmas bakiját. Azt, hogy betonpadlót húzott az égitest és saját talpa közé.
Miért van az, hogy az emberek a hitelességet kérik számon, s nem az igazságot. A gondolkodás lustasága. Apám, amikor a háborúban szökés közben megsérült, és agyonzúzott lábban kopogott egy hideg tavaszi éjszaka a pannonhalmi bencések kapuján, az őrtálló végignézett rajta, majd közölte, hogy nem engedi be. Nem engedett be egy ártatlan szenvedőt, egy számkivetett menekülőt. Ment hát tovább, s végül egy család a környéken befogadta, kikúrálta, bújtatta. Apám számára ettől a durva szeretetlenségtől nem vált hiteltelenné a kereszténység tanítása. Eszébe sem jutott az a már-már közhelyes szentencia, hogy "ha ilyet tesz az Egyház felszentelte embere, akkor ez az Egyház egy nagy rakás szar, amiből nem kérek". Az igazság előbb igazság, minthogy bárki is hitelessé tegye. És nekünk nem az a dolgunk, hogy lustán beérjük a képlékeny hitelességgel, hanem az, hogy magát az igazságot kutassuk.
Azért marha kíváncsi vagyok, tud-e a jelenségre egy profi fotós valami magyarázatot. Talán a körülöttem fényképezők vakufénye eredményezte? Mást nem tudok elképzelni...
A tegnapi kép talán túl nagy volt a különös Gömbről, és nem jelent meg az oldalon. Ez egy nagyítás, ami logikusan kisebb, így itt is jól látszik....
Kertes reggelem volt. Hajnalban elvittem Erikát és Julcsit Keszire, hazajövet aztán vettem 10 tő paradicsompalántát. Ahol sütött a nap, ott már fél nyolckor is pulóver-rohasztó meleg volt. ELőször kigazoltam az erkély alatti részt és a garázs mellett. Oda aztán rögtön kiültettem egy articsókát abból, amit a nőtől vettem szombaton. Kicsi még szegényke, de elég jó időt mondanak, hogy sikerrel kezdhessen bele a szabadföldi életbe. Aztán a zöldborsót felkötözgettem a támrendszerére, ilyet sem csináltam eddig, hogy közé ültethessek paradicsomot. Végül a paprikák mögé is kitettem ötöt a homokba. Annyira szép az egész. Pontosabban nem szép, de látszik rajta a gondoskodás.
Újra és újra eszembe jut a kép. Akármi is az oka, gyönyörű. A színe, a szegélye, az izzó mozgás a bensejében. Nem érzek késztetés, hogy szentfazékká váljak, mégis a jelenség esztétikuma magával ragadó..
