Bence még mindig nem ért ide. Van ebben valami humoros, bár néha marhára bosszankodom miatta. De szeretem Bencét, ugyanaz nekem, mint húsz éve, mikor megmutatták a kórházban, és többször el kellett ismételniük a nevét, mert még annyira új, volt, hogy van egy gyerekem, hogy egyszerűen nem hallottam meg. No, meg most biztos marhára bántja, hogy így elbénázta ezt a két napot, akkor meg hogyan haragudhatna rá az ember?
Vasárnap délelőtt, lélek sincs az épületben, kánikula, megy a Nightwish esti imája, és nekiálltam összerámolni a szobámat. Három év anyaga a kezeim között, és olyan furcsán vallanak a tárgyak, hordoznak valami befejezetlen jövőt - jó kis igeidő-kreáció -, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar fel kell számolnom őket. Mégsem fáj. Inkább valami nosztalgikus, hálával teli öröm. Kicsit szomorú öröm persze. De az az öröm, amelyik nem szomorú egy kicsit, az vagy ezredmásodpercig tart, vagy úgy rongálja a lelket, akár cukor a fogakat.
Szeretek elmenni. Lezárni. Befejezni. Újrakezdeni. A napi robotba annyira elfárad a reflexiónk, hogy nem látjuk a fától az erdőt: mi a fenének vagyunk egyáltalán, mik is a mi csoda nagy metafizikai dimenzióink. Persze jól van ez, nem a mindent látás a lényeg, hanem, az, haladjunk a célunk felé. Mégis jó ez a kényszer-összegzés, minden tiszta lesz, az ember megbocsát. Másoknak is, és valahogy magának is. Megéli a közhelyet, hogy semmi sem olyan fontos, mint ahogy érezzük. Pontosabban arra, hogy egészen más a fontos, mint amit köznapjainkban érzünk.
