Gondolat-fészer

 Apám derűs, bölcs ember volt. Amikor tizennégy évesen egy ebédnél bejelentettem neki, hogy este a haverokkal elmegyek valami ereszd-el-a-hajam rockkoncertre, közölte velem, hogy márpedig nem megyek el. Na, erre kitört belőlem a kiskamasz. A fejéhez vágtam, hogy ők elnyomnak engem, hogy elegem van, hogy amíg a többiek a lasztit rúgják a Vérmezőn, nekem németórára kell járnom, hogy bármilyen kedvesek is hozzám, valójában csak azt tehetem, amit ők akarnak, és végül azzal tettem pontot cicerói szónoklatomra, hogy ők valójában nem is szeretnek engem. Ült az asztalnál szokásos helyén, a kaját már rég megette, és mosolyogva hallgatott. Beszédem végén hosszú csönd állt be és csak mosolygott tovább, majd annyit mondott,  hogy ez mind így van. Pillanatra meghökkentem, majd elkezdtem nevetni. Hiszen tudtam én jól, hogy nincs így. De ha elkezdte volna magyarázni, mennyire szeretnek engem, nyilván csak olajat öntött volna a tűzre, és én még vadabbul mondom a magamét. Így azonban jól lebuktam és abbahagytam a vádaskodást. Este nem mentem el a koncertre, és az a nagy helyzet, hogy azóta sem jártam rockkoncerten. És ez így van jól.