Páriák életét élem itt, azzal a különbséggel, hogy nekik lehetőségük sem volna változtatni sorsukon, én viszont ugrálhatnék egy kicsit többet még így az utolsó hónapokban. De a lustaság kellő ideológiát talál: minek nyüzsögni, amikor holnap már nem te leszel a szakács, és nem is a vendég, aki elfogyasztja a sültet. Ülök hát a szobámban, olykor magamra zárva az ajtót, híreket olvasok, és próbálom megszentelni ez a süket magányt.
Olykor arra gondolok, hogy kéne írni egy regényt a katonáról, aki megsebesülve idegen földön bujkál, és miközben rettenetes dolgok történnek vele, mégis béke van a szívében. Sajnos minimális írói adottságom sincs, ami eleve reménytelenné teszi, hogy valami épkézláb szöveg szülessen az ötletből, de magamba fogalmazni a hosszú bekezdéseket ideig-óráig örömet nyújt.
