Megint előadás. Tulajdonképp nem rossz. Bár nem is fényes. Minden lassan higgad le, beállnak a középszerű sztereotípiák. Ugyanakkor nincs már a kezdeti stressz, ami jót tesz a dolgok nyugalmának. Persze nagy kérdés, hogy ez nyugalom meddig védő, s mikortól konzerváló. Úgy értem, még életünkben mumifikál bennünket.
Az idő ma csodálatos volt, busszal mentem be a városba, közben volt időm ezer dolgot átgondolni, hosszas monológot futtatni sorsomról. Túl kényelmes vagyok, erre jöttem rá. Amikor az emberek panaszkodnak a helyzetükre, mindig arra gondolok, hogy akkor vajon mi a helyzet mondjuk Közép-Afrikában, ahol van a fejed felett egy ócska hullámos bádogtető, és jó esetben az aznapi betevődet már biztonságban tudod. És semmivel sem vagy hitványabb emberi teremtmény, mint mondjuk egy lecsúszott pedagógus Újpesten, akinek már nem futja benzinre. Hát most magamnak is mondhatom ezt ezerrel, nem kell aggódni, valahogy majd csak lesz, és ha sokkal kevésbé lesz rózsás, mint az elmúlt évtizedekben, akkor annak is meglesz a maga nagy tanulsága kis életedre. Mert hol van az megírva, hogy attól ember az ember, hogy bruttó kétszáz felett van a fizetése és az Adrián nyaral minden augusztusban?
