A másik izgalmas különbség a kereszténység és más vallások között a megváltás, és annak értelmezése. A kereszténység Istene tisztában van azzal, hogy önerőnkből képtelenek vagyunk megszentülni. Akár Cyrano figurája, aki úgy akart eljutni a Holdba, hogy egy mágnest dob a feje felé, ami felhúzza magához, majd onnét ismét magasba dobja, hogy így emelkedjen az égben: az önmegváltás képtelenség. Nem pusztán az ismeret hiánya, a vakság tesz minket alkalmatlanná, hogy azonossá váljunk Istentől elgondolt önmagunkkal, hanem valami más is, valami megmagyarázhatatlan erő, ami fölötte áll értelmünknek, sőt gyakran fölötte akaratunknak is. Isten tehát nem egy receptet nyújt át nekünk, amely segít korrigálni a hibákat, hanem Önmagát adja, mint egyetlen lehetséges utat, és társat. Mert a kereszténységben Isten társunk lesz, kiszámíthatatlan, megragadhatatlan teremtőből atyává, gondoskodó, szerető apukává. És ez a baráti közösség az, ami a keresztényt kiszabadítja a lét rettenetes mókuskerekéből. Nem saját erőnkre hagyatkozva kell megjobbulnunk, pusztán engedni, hogy kibontakoztathassa magát, és ezzel bennünket is a társaságunkban.
Persze ez nem jelent tétlenséget részünkről, pusztán a hangsúly kerül máshová. Az öntisztulás, a tudás ereje nem vész el, de a keresztény hit túllép rajta, és annak a barátságával ajándékoz meg bennünket, aki fölötte áll minden gnózisnak és minden erőnek: Istenével.
