Az érzések fogságában. Mindannyian abban tévelygünk. Ami jóllakottságot eredményez, ami kielégülést, az jó. Azért még némi áldozatra is hajlandóak vagyunk. Ami veszteséget eredményez, ami szegényedést, ami kudarcot, az rossz. Attól rettegünk, akár ördög a Bibliától.
Aztán néha odajutunk, hogy megpróbáljuk lerázni magunkról ezt a terhet. Az érzéki lét fogságának terhét, amit sokan egyszerűen önzésnek neveznek. Felfedező utakra indulunk. Mint füstös nagyvárosból a természetbe érkező hétvégi turista, valami mérhetetlen könnyedséget kezdünk érezni, beleszippantunk a metafizikai valóság ózondús légkörébe. De rövidesen ez is teherré válik, hiányozni kezd saját önzésünk, amelyről azt képzeljük, már levetettük. Holott fenét. Az önzésünk vezetett bennünket ebbe az éteri világba is, és önzésünk tökéletesen megmarad. Mindaddig, amíg közérzetvágy hajt bennünket, önzőek maradunk. Önzőek a testi vágyban, de önzőek a jóban is. Azért vagyunk jók, hogy ezáltal nekünk is jobb legyen. Holott jónak lenni valamiért már eleve nem lehet jó.
Bele kell rohadnunk saját létünkbe, akár a kis mag, amely csírázik, hogy elveszíthessük kötődéseinket önmagunkhoz. És nőni kezdjünk valamihez, Valakihez, aki egyes egyedül igazán jó a lét összes rendjében.
