Az emberi élet méltó és teljes megélése csak számos különféle feltétel teljesülése esetén lehetséges. A morális alapokon nyugvó jogrend biztosítja a társas lét azon szabályait, melyek híján nagyobb távlatokban szemlélve az egyén személyisége torzul, szétesik. A munka jogának és a tisztességes megélhetés biztosítása mellett az embernek harmóniában kell élnie környezetével, nem szabad a gyarmatosítók módjára felelőtlenül és önző módon azt kizsákmányolnia, hanem tisztelettel és hálával okosan kell felhasználni javait. Az emberi tevékenységek közül kiemelkedik a művészi alkotás, amely során az ember a transzcendens iránti vágyódása ötvöződik a környezetre fogékony realitásérzékével, s a kettő valami egészen sajátos ötvöződésben elégül ki. A művész tekintete a végtelenbe néz, miközben egy pillanatig sem feledkezhet meg alkotása anyagának realitásáról.

A nyugati kultúrában a két ágazat, művészet és környezeti nevelés egymással ellenkező tendenciát mutat. A művészet hosszú évszázadok virágzó fejlődése után mintha válságban lenne tükrözve civilizációnk hanyatló állapotát. A környezeti nevelés új, dinamikus tevékenysége a jelenkor emberének. Mintha az elmúlt 2-3 évszázad iparosodással járó felelőtlen magatartását igyekezne kissé megkésve jóvátenni. Míg az elit művészet egyre inkább egy szűk szakmai kört képes csak megszólítani, a környezeti nevelés olyanok számára is hangsúlyos helyre kerül, akik a korábbi évtizedekben a nyugati ember környezet pusztító életét élték a legteljesebb magától értődőséggel.  Ezzel együtt a művészet iránti igény a szórakozási vággyal együtt jelentős a mai társadalomban is.