Gondolat-fészer

 Visszatérve apámra el kell árulnom, hogy kamaszkoromban bármennyire is szerettem, rosszul voltam attól, hogy mindent elméleti síkon tárgyal. Különféle szerelmi csalódásaimmal kizárólag anyámhoz fordulhattam, mert ha véletlenül neki rebegtem el egy-egy epizódot, akkor ő arra olyan monológot kerekített, amiben az ősember szakóca-használatától fogva a második Világháborúig minden benne foglaltatott, de mivel ekkora léptékű volt az értékelés, az én kis köznapi bánatom nem kapott igazán hangsúlyt. Mikor 19 voltam, rákos lett. Megműtötték, kapott kemót, rendesen le lett amortizálva. Mikor látogattam a kórházban, mégis olyan derűsen fogadott mindig. Körülötte fiatalok halálra vált tekintettel kószáltak a folyosókon, belül már ár is élve a halált, ő viszont, aki szintén elég ramatyul volt fizikailag, nevetett, mesélt, szórakoztatott. Mikor kiengedték, sokat voltunk kettesben, mert anyám valami miatt külföldre utazott. És emlékszem, egyszer a 18-as villamoson csattogtunk a Délinél, amikor az imént leírt megfigyelésemet elmeséltem neki. Ő, aki különben sosem beszélt csúnyán, a következőket mondta erre. "Édes fiam, én fiatal korom óta minden este elmondok egy tized rózsafüzért, minden vasárnap elmegyek a templomba misére, ha én kétségbeesek, amikor valami komoly baj van az életemben, akkor ez az egész nem ért volna egy nagy szart sem." Ettől fogva nem bántam az elméleti fejtegetéseit olyankor, amikor apró gyakorlati kérdések merültek fel életemben. Mert bebizonyosodott, hogy számára az elmélet maradéktalanul konvertálható a gyakorlatra.